Nyílt titok

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

A reformáció emléknapja előtt kezdtük olvasni a Római levél szakaszait. A levél nagyszerű sorai nyilván nemcsak arra hívnak minket, hogy felidézzük: milyen meghatározó erő volt az ige üzenete a 16. században, amikor eleink az egyház megújításáért fáradoztak, s nemcsak azt a tényt hozza elénk, hogy az egyház történetében, a nagy drámai fordítópontokon, amikor igazságnak és hamisságnak, hűségnek és hűtlenségnek, Isten valóságának és hamis vallásoknak összeütközése zajlott, ez a levél mindig kulcsszerepet játszott az igazság ügyében, hanem elsősorban arra int, hogy minden emlékezésen és történeti tényen túl magáig az élő Istenig érkezzünk meg, mert Őbenne nemcsak elrejtve van az üdvösség, hanem ellenkezőleg, Krisztus által Ő azt tökéletesen kijelentette nekünk. Annyit hadd szóljak általában levélről, hogy ez Pál apostol egyik legkülönösebb írása. Bemutatkozó levélnek is nevezik, hiszen az apostol Rómába igyekezve maga előtt küldi ezt a levelét – ám, érdekes módon, ez az egyik legkevésbé személyes írása, főleg ha a  korinthusi vagy a Timóteushoz írt levelekhez hasonlítjuk. Mégis, lényeg tekintetében a legszemélyesebb levele ez. Mert ebben ismerünk rá Pál apostol igazi személyiségére, az evangélium által megragadott és az evangélium szolgálatára elhívott emberre, aki, mint másutt is, itt is csak Krisztusról akar tudni és Istennek Krisztusban közölt igazságát hirdetni. Talán olyan ez a levél, mint amikor félig ismerős ismeretlennek átadjuk névkártyánkat, rajta a legfontosabb személyes információkkal. Vagy még inkább ahhoz hasonlít, amit a mai álláskereső fiatalok világából ismerünk: ez a levél motivációs levél.

Sokfelé tekinthetünk a Római levél ösztönzésére, de legyen most közgyűlésünk számára eligazító az egyik döntő kifejezés, amellyel sokszor találkozunk a levél során, ez így hangzik: nyilván van. Nyilván van Isten igazságossága (1,17), haragja (1,18), igazságos ítélete (2,5), dicsősége (8,18) és akarata (16,26). Sőt, Isten gyermekeinek is meg kell jelenniük, nyilvánosságra kell lépniük, mint annak a nyílt titok képviselőinek, hogy nincs már kárhoztató ítélet azok ellen, akik Jézus Krisztusban elnyerték Isten kegyelmét és a Szentlélek új életet formál bennünk. Erre  az elő-nyilvánulásra vár sóvárogva a világ (Róma 8,19).

Nyilván van tehát Isten haragja, de nyilván van kegyelme is, sőt, ez a kegyelem Isten kinyilatkoztatása öröktől. Nyilván van az Isten ellen fellázadt világ végső veszedelme, de nyilván van az ember megmenekedésének egyetlen útja is.  Nyilván van Isten feddése egyházával szemben, de nyilván van az is, hogy mi Istennek örök és bölcs célja egyházával. Ezt a valóságot nevezi Lesslie Newbigin néhai indiai misszionárius „nyílt titok”-nak (open secret) – mert az egész világegyetem Isten dicsőségét magasztalja, mennyeiek, földiek, föld alatt valók mind Krisztusnak hódolnak, úgymond az ember háta mögött minden Isten csodálatos hatalmáról suttog és szól – de mindezt szemtől szembe megmondani, a lázadó embernek tudtul adni, nos, ez az anyaszentegyház küldetése.

Engedtessék meg, hogy mindezeket együtt látva többről is szóljak, mint a mögöttünk levő néhány hónap eseményeiről. Először is úgy látom, hogy civilizációnk lassacskán feladja az igazságért való küzdelmet. Hiszen lényegét tekintve mindig az jellemez egy-egy civilizációt, hogy igazságot hordoz, igazságból táplálkozik, viszont ma ez korántsem látszik felragyogni. Sőt, ezzel a süllyedéssel vissza lehet is élni Ma már a viszonylagosságok dzsungelében élünk, s rendre elmaradnak a sorsdöntő szembesülések, ma ki-ki akkorára szabja és úgy rendezni a maga igazságkörét vagy lojalitás-területét, ahogyan neki tetszik, és akként cserélgeti is. Ószövetségi analógiákkal élve ma politeista világban élünk, ami azt jelenti, hogy nincsenek végső kérdések. Például az emberi élet végső értelme szinte már tilos kérdés, és az ember a hatékonyság örve alatt ezerfelé szórja végső lojalitását, amely egyébként oszthatatlan. Ugyanakkor háttérbe kerülnek azok a szellemi, morális tradicionális értékek és tartalmak, amelyek világszemléletünket megszabták. És amint az a világpolitikában is történni szokott, úgy most a szellemi életben is új birodalmak emelkednek fel, új szövetségek létesülnek, új meghatározottságok épülnek fel. Ám látunk kell, hogy ez a szellemi politeizmus mindig alkalmi megoldást hoz, de rettenetes áron, mert átmeneti, tűnő dolgokért cserébe végleg elnyelne minket.

Mindezek mellett mi itt, Magyarországon több súlyos katasztrófát is átéltünk. A tavaszi árvizek és az őszi vörösiszap-katasztrófa azt a szomorú és ijesztő tényt mutatják, hogy nem véletlen folytán következtek be ezek a rettenetes események, hanem súlyos, több évtizedes visszaélések, felelőtlenségek folyományai. A vörösiszap-katasztrófa kapcsán firtatta tőlem egy tudós ember, hogy miért hozta reánk mindezt Isten éppen most, amikor a közéletben tisztulást, országos ügyekben jót remélhetünk? Sokféle választ adhatunk erre a nyugtalanító kérdésre. Ám talán jobb lenne, ha ezúttal mi is kérdezhetnénk. Például kérdezzük azt, hogy vajon nem inkább Isten kegyelmének kell-e tekintenünk, hogy csak ennyi történt. Igen, mély együttérzés és gyász minden szenvedővel! – mert minden áldozat rettenetes, mégis, tudjuk, hogy nem emberen múlt, hogy nem ezreket gyászolunk most! Nem inkább azt kell hát mondanunk, hogy nagy kegyelem, hogy mindeddig nem szakadt a nyakunkba gőgünk megannyi iszonyú következménye mind, mindaz a félelmetes és rettenetes, romboló emberi ambíció, mely okán a teremtőt játsszuk és a világot kényünkre-kedvünkre zsaroljuk? Vajon nem Isten kegyelme, hogy most olyan állapotban talált minket a baj, amikor a jóakaratú emberek még képesek voltak az összefogásra, amikor az országunk jólétéért elkötelezett politikai vezetés nem tétlenkedett a baj láttán? – mert bizony nagyot süllyedtünk már szolidaritás tekintetében – az egyház is –, és bizony voltak már olyan országvezetők is, akik a baj hírére sem voltak hajlandók üdülésüket megszakítani. De mielőtt az istenigazolás labirintusába tévednénk, e helyről is nyilvánítsuk részvétünket az áldozatok hozzátartozóinak, a kárt és nyomorúságot szenvedőknek, és kötelezzük el magunkat arra, hogy a magunk ereje és képessége szerint mindig és minden időben  a bajba jutottak segítségére sietünk. Illesse köszönet minden gyülekezetünket, egyházunk valamennyi tagját, hogy mind tavasszal, mind ősszel kérés nélkül is keresték a segítés lehetőségét. S egyúttal e helyről is szólítjuk bátran a politikusokat, a tudósokat, a gazdasági vezetőket, a hozzáértőket és illetékeseket arra, hogy teljesebb felelősséggel, vagyis nagyobb alázattal kezeljék az emberi életet hordozó környezetünket. Ha továbbra is a profitmaximalizálás marad az emberiség vezérelve, félő, hogy hamarosan nem lesz kinek élveznie a hasznot.

Magyarországon mind az országos politikában, mind az önkormányzatokban jelentős változások állottak be. Hogy a kormányzati hatalmat elnyerő, tehát a magyar választópolgárok abszolút többségétől mandátumot szerző politikai erők merre fordítják országunk szekere rúdját, és hogy helyi szinten, a településeken milyen közéleti-politikai környezetet alakítanak ki, az – mondhatnánk – immár csak rajtuk múlik! S valóban, ami a törvényhozást illeti: ez így is van. Mégsem szűnhetünk meg imádkozni, hiszen mindenkor könyörgéseket kell tartanunk elöljáróinkért,  mert Isten megsegítő bölcsessége nélkül a legjobb szándékok sem érnek célba. Továbbá hadd buzdítsak közgyűlésünkön is minden elkötelezett református egyháztagot, hogy az egyetemes papság szolgálata értelmében ne szűnjenek meg isteni jóra, igazságra és szépre igyekezni és inteni, bárhol legyen is hivatásuk az emberi élet megannyi dimenziójában. Éljünk a lehetőséggel, hogy most szabadabban nyilatkozhatunk meg az emberi élet alapvető kérdéseiben!

Éppen ezért engedtessék meg, hogy mai közgyűlésünkön egyetlen nagy témát hozzak elő. Bár erről egyházunk minden élettevékenysége kapcsán szólni szoktunk, és bár  korábbi közgyűléseinken is mindegyre ezzel foglalkoztunk, mégis szükségesnek tartom, hogy újra erről szóljunk. Még azt is meghagyom, hogy a misszió, mert a misszióról szeretnék szólni, olykor-máskor üresen cseng a szánkban, mert mindenre rámondtuk már, ami nem az, s talán unjuk már a témát. Mégis nyilvánvaló, hogy missziói tudat nélkül egész egyházi életünk formális keretek halmazává válik, misszió nélkül nincs egyház, missziói tudat nélkül  fogyatékos az Isten-tudatunk, misszió nélkül bármit teszünk is, nem azt tesszük, amit megtartó Urunk ránk bízott. Hadd közelítsek most ehhez a kérdéshez egy sajátos nézőpontból. Néhány hete jelent meg Sípos Ete Álmos nyugalmazott lelkipásztor úr tollából egy polemikus irat ezzel a címmel: Miért hagyják el az emberek az egyházat? Magam még nem kapcsolódtam be a vitába, remélem, lesz rá időm és megtehetem. A cikk címében feltett kérdés azonban igen különös irányt mutat, hiszen a küldetését betöltő egyházban éppen ellenkező irányba kellene minden kérdésnek mutatnia: miért jönnek az emberek az egyházba? De lám, eljött az ideje az őszinte beszédnek, amiért igen hálás vagyok a vitacikk szerzőjének. Mert ha a misszió igazi kérdését nem feszegetjük, akkor előbb-utóbb emezzel kell szembesülnünk. Első válaszom a kérdésre éppen ez is. Azért mennek el az emberek az egyházból, mert az egyház nem megy az emberekhez – vagy ha megy, nem küldetésében megy. Azért  nem tudjuk feltenni a misszió elsőrendű kérdését (miért jönnek az emberek az egyházba?), mert elvétjük, hogy mi vagyunk azok, akiknek mennie kell, mi vagyunk az evangélium, Isten nyílt titka képviselői, akiknek  Jézus példázata értelmében az a dolguk, hogy üdvösségre hívogassanak.

Született ugyanakkor másféle válasz is a vitacikkre. Az egyik dunántúli lelkész fekete humorosan ezen a címen felelt: gyülekezet eltartási szerződést kötne. Ebben a szerző arról szól, hogy számos gyülekezetünk esetében nyers szociológiai tényekkel kell a kérdésre felelni. Azért mennek el az emberek az egyházból, mert a fiatalok elmentek onnan, ahol nem lehetett megélni, az idősek öregek otthonába költöztek, és végül kiköltöznek a temetőkbe. Ezért javasolja a szerző, hogy erősebb és tehetősebb gyülekezetek kössenek gyenge és halódó gyülekezetekkel  kvázi eltartási szerződést, amint szokás idős korba jutott, gyermektelen személyekkel. Igen, ez a szellemes és keserű felelet valódi pozíciót mutat meg ez, de nem az eredeti felvetésre válaszol. S úgy látom, egyházunk ma e kettő között őrlődik, ezek között osztja meg erejét. Ám ha nem látjuk világosan a feladatokat, ez az erő-megosztás erő-pocsékolássá válik. A két helyzet így mutatható be: egyrészt  tény, hogy a mai Magyarországon számtalan – egykor önmagát eltartani képes – település jutott a tönk szélére, sok helyt nincs munkalehetőség, önkormányzat, iskola, orvos, posta, vasútállomás, sőt elemi létbiztonság sincs. A templomok és a parókiák maradtak – s őrzik árván önmagukat. Egyházkerületünk 5-6 esztendővel ezelőtt már szembesült a drámai ténnyel, hogy 300 anyaegyházközségünkből mintegy 60-70 már nem képes az önálló életre, legalábbis anyagi értelemben. A segítség módjára vonatkozó kerületi határozatokat sokan azóta is támadják, a gyülekezeti elv kiforgatásáról, a központi egyházkormányzat hatalmi koncentrációjáról kiabáltak. Akkoriban sokat érveltem, s megvallom, sokat szenvedtem az igaztalan vádak miatt. Hiszen kerületünk mindig is kész volt és kész is lesz a nehéz helyzetbe került, fogyatkozó létszámú gyülekezetek megsegítésére.

A helyzet azonban a másik területen máris sokkal nyomasztóbb. Mert az az igazi kérdés, hogy elérjük-e, megszólítjuk-e a nagyvárosokba betelepedett tömegeket, képesek vagyunk-e őket gyülekezetekbe szervezni? Az idézett vitaindító írás sem azt firtatta, hogy egy kis faluban, ahol száz éve még 1500 ember élt, ma pedig csak 200 nyugdíjas korú, ott miért hagyják el az emberek az egyházat és miért üresek a templomok padjai, miért nincs ifjúság, hanem azt firtatta, hogy ott, ahol akár három istentiszteletet is lehetne tartani vasárnaponként, nos, ott miért hagyják el  az emberek az egyházat?  Vagyis a lényeges kérdés az, hogy képesek vagyunk-e új gyülekezeteket szervezni, akár úgy, hogy meglévő gyülekezet vállalja a fogantatás és szülés, vagyis az anyaság nem könnyű szolgálatát, akár úgy, hogy a szó elsőrendű értelmében indítunk missziót, és közegyházi üggyé tesszük, hogy ismeretlen emberek közé visszük el Isten kinyilvánított igazságát, s az evangélium erejében szervezünk közösséget és életet, tehát azért megyünk, hogy Isten országának nyerjünk meg embereket – ez a misszió. Arra kérem közgyűlésünket, hogy fogjunk össze ennek az alapvető és elodázhatatlan feladatnak a teljesítésére. Ehhez nemcsak erőinket kell átcsoportosítani, hanem szemléletmódunkat is meg kell változtatni. Csak néhány vonatkozást említek most. Először is világossá kell tennünk, hogy olyan lelkipásztor-jelölteket várunk a Hittudományi Karokról, akik  készek és képesek másként szemlélni lelkészi szolgálatukat, mint a parókiális teendők rutinszerű ellátását. A Hittudományi Karok pedig azt várják, hogy gyülekezeteink lelkipásztorai ilyen fiatalembereket küldjenek a teológiákra. Nyilvánvalóvá továbbá, hogy a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által - de ebből az is következik, hogy a misszióban szolgáló lelkipásztorok első és legfontosabb eszköze az élő ige hirdetése. Ezt semmiféle szervezéssel, ügyességgel, kommunikációs készséggel nem kerülhetjük ki és semmivel sem pótolhatjuk. S megfordítva, ahol az ige nyomán élet támad, ott viszont minden lehető eszközzel végeznünk kell a tanítás szolgálatát. Amikor Pál azt mondja, hogy más plántál és más öntöz, akkor nem csak a szolgálatok rendjét mutatja meg, hanem azt, hogy ültetni és öntözni is kell. Világosan kell látnunk, hogy missziói munkában egyház-igazgatási viták is lesznek. A népmozgalmi adatok azt mutatják, hogy ott, ahol kizárólag a lakosság szertartás-szolgáltató igényeire rendezkedtek be, hamarosan nehéz helyzetbe kerülnek, vagy már abban is vannak a gyülekezetek. Nem messze az az idő, amikor egyházkerületünkben újra több lesz a keresztelő, mint a temetés, ám ez azt fogja jelenteni, hogy lesznek élő gyülekeztek, ahol megtérők vannak és új életek indulnak el Isten országa felé, és lesznek vergődő gyülekezetek, ahol csak a rohamost fogyó vallásos érzület okán igénylik még a temetést. És ez máris mutatkozik. Tudok nagynevű és tekintélyes múltú gyülekezetekről, ahol évtizede nem láttak fiatalt a templomban, és tudok sem nem rangos, sem nem híres gyülekezetekről, ahol fiatalok töltik meg a templompadokat. Amikor egy-egy új gyülekezet határának a kijelöléséről lesz szó, vagy amikor az a kérdés vetődik fel, hogy vállalja-e egy-egy anyagyülekezet a lelki anyaságot, megmutatkozik majd, hogy gyülekezeteink egy része nemhogy egykézett volna, hanem inkább egysé-zett. S bizony, ahol nem születtek új gyülekezetek, ott még a meglévők egybevonásán is gondolkodni kell.

Változtatnunk kell szemléletünkön identitásunk kérdésében is. Az elmúlt húsz esztendőben beállott vallásszabadságban mindenki annyit vallásoskodott, amennyit akart. Ha csak azt néznénk, hogy hány vallási közösséget regisztráltak egyházként, akkor azt kellene mondanunk, hogy mi vagyunk a világ legvallásosabb népe. Pedig Európában – a világ legvallástalanabb kontinensén - a csehek után a magyaroké a „dicső” második hely vallástalanság tekintetében. De tudnunk kell, hogy tiszta és hatékony missziót csak tiszta identitással lehet végezni. A Római levelet olvasva oly nyilvánvaló, hogy minden időben ez volt a misszió egyik kulcsa. Ha mi ragaszkodunk a legszebb keresztyén létformához, a református öntudatos keresztyénséghez – mely egyszerűen így fejezhető ki: hittem, azért szóltam és tudom, kinek hittem -, de nem Istenhez (akinek hiszünk!) és nem ezzel hívogatjuk az embereket, máris hamis identitással végezzük a missziót. Ha igazán hatékony missziót akarunk, nem adhatunk, közölhetünk kevesebbet, mint amit magunknak is igényelünk. Ehhez kell hozzárendelnünk kommunikációnkat, s végre fel kell hagynunk az évtizedes önbemutatkozási kényszerrel, hiszen mi nem önmagunkat prédikáljuk. Továbbá keresztül kell mennünk néhány kemény vitán is, hiszen a missziónak módszerei is vannak, márpedig módszer tekintetében meglehetősen nagy a zűrzavar egyházunkban.

S nyilván változtatni kell szemléletünkön az anyagiak kérdésében is. Hadd szóljak világi nyelven, remélem, mindenki jól fogja érteni. A misszió anyagi értelemben is egyszerre szent ügy, de kockáztatás is.  Az is kockáztatás, ha valakit ismeretlen terepre küldünk, netalán ellenséges környezetbe. Kockáztatás az is, ha úgy küldünk valakit, hogy  mi magunk sem tudjuk, hogy alkalmas-e teljes körűen a feladatra. De az is kockáztatás, hogy anyagi erőket fordítunk missziói feladatok ellátására, a misszió munkásainak finanszírozására, a missziói munka feltételeinek biztosítására, a kommunikálására, szervezésére. Arra buzdítom közgyűlésünket, hogy amilyen nagyvonalú tudott lenni a kis gyülekezetek és a szórványok megsegítésében, legalább ugyanennyire legyen bőkezű és bátor, ha új gyülekeztek szervezéséről lesz szó. Magam is szoktam mondani, hogy ma a nagyvárosokat kell a legnagyobb szórványterületnek tekintenünk. Ez azonban csak félig igaz – a nagyvárosok ma már a misszió primer közegei.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Közgyűlésünkön szokás szerint a 2009. esztendőt tekintjük át, tehát visszafelé nézünk. Én magam azonban most csak a legutóbbi közgyűlésünk óta eltelt idő néhány eseményéről szólok,  és egyúttal arra kérem közgyűlésünk tagjait, hogy amikor a bizottságok előterjesztéseit tárgyaljuk és vitatjuk, igyekezzünk döntéseinkkel további épülésünket elősegíteni.

Mindenekelőtt szeretnék hálás köszönetet mondani valamennyi gyülekezetünk, lelkészünk, presbiterünk, gyülekezeti munkásunk, tanítónk, tanárunk, professzorunk, missziói munkásunk fáradozásáért és hűségéért. Illesse külön köszönet mindazokat, akik  időt és fáradságot nem kímélve a mai jelentéseket megtárgyalták és előkészítették. Látni fogjuk a kerületi szakbizottságok az egyházi munka valamennyi ágában a jövőt tervezik, és arra nézve tesznek javaslatokat. Legyünk bölcsek és megfontoltak, különösen amikor a nehéz helyzetből keresünk kibontakozást. Számomra világos, hogy sok-sok területen számíthatunk majd külső támogatásra is – így a közoktatásban és a szociális szférában –, missziónkat azonban senki nem végezheti helyettünk. Köszönettel tartozom espereseinknek és az egyházmegyei gondnokoknak, hogy a mögöttünk levő nem könnyű időszakban nagy hűséggel vitték az egyházmegyék, a kerület és a közegyház ügyeit. Köszönöm a püspöki hivatal munkatársainak fáradozását. Mint jeleztem, magam csak  a legutóbbi közgyűlés óta végzett szolgálataimról   szólok. A zsinaton, zsinati tanácson, generális konventen, zsinati bizottságokon töltött, sok időt és erőt emésztő tanácskozások mellett, továbbá számos egyéb tanácskozás, konferencia és a pápai tanító szolgálat, iskolai évzárók és évnyitók, cikkek, tanulmányok és nyilatkozatok írása mellett számomra a legnagyobb öröm az volt, ha gyülekezeteinkben szolgálhattam. Hálás szívvel köszönöm, hogy az eltelt pár hónapban számos helyen szolgálhattam igehirdetéssel, így: Dunaújvárosban, Szemere-telepen, Rákosszentmihályon, Tiszalúcon, Baján, Szabadszálláson, Külső-Kelenföldön, Vecsésen, Bicskén, Lajosmizsén, a Kálvin téren, Válon, Madocsán, Leányfalun, Szigetszentmiklóson és a Deák téren. Valamennyi szolgálatot igyekeztem legjobb erőimmel végezni, s magam is kaptam sok-sok áldást, mert missziónk kibontakozását láthattam ott is, ahol egy szekuláris város központjában gyülekezeti helyiséget avattunk, ott is, ahol új templom alapkövét tettük le, ott is, ahol új lelkipásztort iktattunk szolgálatába, ott is, ahol külső-belső épülésért adhattunk hálát, ott is, ahol jubileumot ült a gyülekezet, ott is, ahol konferenciát tartottak egy-egy fontos kérdésben. Köszönöm, hogy tudhattam: nem azért hívnak, hogy bokréta legyek a kalapon, hanem hogy megerősítést adhassak egyházkerületünk részéről is a missziói elkötelezésben. Minden ilyen szolgálatomkor sokat tanultam, és formálódtam. Köszönettel tartozom a meghívó gyülekezeteknek és lelkipásztoroknak. Igyekszem a következendőkben is méltóképpen helytállni ezekben a szolgálatokban.

Illő köszönetet mondanunk azon lelkipásztorainknak is, akik a mögöttünk lévő esztendőben vonultak nyugdíjba, így Figler János Sárpilisről, Sipos Koppány Kadosa Foktőről, Bérczes István Lajosmizséről, Kiss Mihály  Vasadról, Szabó Gábor Kecskemétről, Csényi György Hatvanból, Cseri Kálmán Pasarétről, Szarka Miklós a családsegítő szolgálatból, Kádár István Csongor Soroksárról. Mindannyiukat úgy ismerjük, hogy tudjuk, nyugdíjas éveik alatt is aktívan szolgálni fogják Isten dicsőségét és egyházunkat. Így köszönjük meg évtizedes szolgálataikat, s kívánjuk Isten áldását további életükre.

Illő, hogy hálás szívvel emlékezzünk meg azokról is, akik az elmúlt időszakban mentek el közülünk a minden élők útján. Elhalálozásuk időrendjében emlékezzünk meg róluk. Elhunyt dr. Molnár Dezső, aki Kolozsvárról érkezett hozzánk nyugdíjba, s erdélyi lelkészsége idején sokat szenvedett – börtönt is – a diktatúra alatt. Elment közülünk Sima Endre volt alsónyéki lelkipásztor, a tolnai egyházmegye korábbi főjegyzője, aki szinte alig élvezhette nyugdíjas idejét. Elhunyt Kovács Dezső egykori tabajdi lelkipásztor, a vértesaljai egyházmegye hűséges szolgálója, aki sok-sok nyomorúságot látott, ám nyugdíjas évei alatt is derűs szívvel végzett kórházi lelkigondozó szolgálatot Budapesten. Cseri Gyula testvérünk Budapesten végezte tanulmányait, fiatalon került Németországba, ám mindig nagy szeretettel hordozta egyházunkat, és amíg ereje engedte, tudományával és szervező erejével volt segítségünkre. Csősz Lajos testvérünk Budapest-Újpest-Újváros lelkipásztora volt, és kiváló példát adott arra, miképpen lehet nagynevű igehirdető és népszerű lelkipásztor árnyékában évtizedekig igaz alázattal szolgálni. Elhunyt Papp Ferencné Kovács Jolán testvérünk. Elhunyt Alföldy Boruss Dezső, aki szintén megszenvedte az egyházüldözést, szilárd hűsége példaadó. Tüski István testvérünk Hollandiában halt meg, ahol szinte egész aktív lelkipásztori idejét töltötte, s múlhatatlan érdemeket szerzett a magyar-holland kapcsolatok fenntartásában, a diaszpóra magyarság lelkigondozásában. Elhunyt dr. Huszti Kálmán ny. teológiai tanár, volt Pozsonyi úti lelkész, nemzedékek tanítója. Elhunyt Jankó Béla, aki a vakmisszióban szolgált nagy hűséggel. Tiszántúlról érkezett hozzánk nyugdíjba, s itt töltötte maradék éveit Kiss István Béla volt urai lelkipásztor. Nemrégiben búcsúztunk dr. Boross Géza professzor úrtól, aki hosszú évtizedeket töltött prédikátor-nemzedékek felnevelésében. S most gyászoljuk Lukáts Józsefet, a budapesti teológia egykori questorát, volt szabadszállási lelkipásztort. Emléküket őrizzük Isten iránti hálával.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Miközben kegyelemből dicsőségbe fogadott lelkipásztortestvéreinkre emlékezünk, hordozzuk imáinkban azokat a fiatal lelkipásztorainkat, akiket ma a külső elhívás rendjében szentelünk lelkipásztorrá. Hordozzuk őket hálás reménységben, és kívánjuk rajtuk keresztül is egész népünkre Isten gazdag áldását. Közgyűlésünk összes többi napirendi pontjában kérem minden közgyűlési tagunk odaadó részvételét, bölcsességét és segítségét. Végezzük így e mostani két nap minden munkáját, hogy megerősödhessünk elhívásunkban és küldetésünkben.  Most hát fennállva csendes imában adjunk hálát a régiekért, és szóljon a szívünk az újakért is, hálával, bizakodó reménységgel.