9. püspöki jelentés

Dr. Szabó István püspök jelentése elhangzott a Dunamelléki Református Egyházkerületi Közgyűlés 2010. május 5-én tartott ülésén, Budapesten

 

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

A Bibliaolvasó Kalauz rendjében Ézsaiás próféta szabadító és vigasztaló igéit olvashattunk az elmúlt hetekben. Ezekből emelek ki most egyet, mely, miközben Isten  vigasztalását és üdvözítő ígéreteit közli, aközben egy igen mély polémiát is bemutat, amely egyrészt Isten népének nyomorúságos állapotára, másrészt azonban Isten csodálatos titkára utal. A  könyv 45. részében a próféta azt üzeni fogságban sínylődő népének, hogy  eljönnek majd a nagy és hatalmas népek, és hódolni fognak Isten népének, mondván, „csak közted van Isten, és nincsen más Isten” (Ézs. 45,14) De rögtön erre felkiált a próféta, vagy talán a nép: „bizony, te elrejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító!” (Ézs. 45,15) Ez a felkiáltás  jelzi, hogy a szabadítás ígéretei és kibontakozása, más szóval az úgynevezett történelmi tények, vagy amit a történelmi eseményekből ki lehet olvasni, nem orvosolják azonnal Isten népének belső fájdalmát. Mert lám, bontakozik a szabadítás, lám, mutatkoznak jelei, hogy Isten megirgalmazott népének, lám, megkezdődik a helyreállítás nagy történelmi munkája, Isten népe azonban minderre még így felel: bizony, te elrejtőzködő Isten vagy. Ajánlom mindenkinek, hogy e talányos dráma értelmezését olvassa el Kálvinnál is, aki jó érzékkel már a maga idején ellenezte, mégpedig igen élesen, azt a korai protestantizmusban elterjedt, eredetileg a német misztikában gyökerező magyarázatot, amelyet a leghatásosabban Luther fogalmazott meg az elrejtőzködő, illetve önmagát kinyilatkoztató Isten nagy teológiai paradoxonában. Kálvin ezt a paradoxont nem tekinti Isten tulajdonságának – szemben Lutherrel és nyomán mindmáig megannyi protestáns írásmagyarázóval –, hanem utal arra, hogy Isten már Ézsaiás próféta könyvében   megfelel erre a különös megjegyzésére, itt éppen a 45. részben is, a 19. versben, mondván „nem titkon szóltam... én, az Úr igazságot szólok és megjelentem, amik igazak” (19.v.)  Döntő módon azonban Istennek és embernek ez a nagy drámája Krisztusban érte el   csúcspontját, és abban oldódott teljesülvén. Igen, Isten Krisztusban tökéletesen kinyilatkoztatta magát, örök szeretetét, mégpedig oly módon, hogy haragját nem elrejtette, hanem elvetette, mert Krisztus azt elhordozta, és rólunk le is vette. Most azonban  a prófétai igékből és vigasztalásokból az a kérdés érkezik hozzánk: keresik-e köztünk Istent. Hiszen ha jól értjük a vigasztaló szót, a sok nyomorúságot látott nép azt a felemelő üzenetet kapja, hogy akiről már talán ők is lemondtak, akit legfeljebb csak gúnyolódással kerestek vagy kértek rajtuk számon, mondván, „hol van a te Istened?” (42. zsoltár),  azt az Istent most olyanok fogják e nép körében keresni, akiknek szívük gondolata sem volt, hogy csak egy igaz Isten volna, és hogy ezt az egy igaz Istent éppen azok között kell keresniük, akiknek sorsa nem ad  erre alapot. Keresik-e hát köztünk Istent? Vagy mi is csak egyre hangoztatjuk a misztikus paradoxont, vagy újabbkori változatát, a mai egzisztencialista teológia tételét: Isten elrejtőzködő Isten? S ha ezt hangoztatjuk, nem inkább védekezve és mentegetőzve felelünk a kérdésre? Mégis, a sok-sok fájdalmas vesződség, vereség, kudarc, tétova pangás, és erőtlenség közepette hadd szóljon egészen a szívünk mélyéig hatóan az isteni ígéretből fakadó kérdés: keresik-e köztünk Istent? Vagy – ahogyan Jézus mondja – tudhatják-e sokan, hogy Isten országa közöttünk van? Készek vagyunk-e és alkalmasak vagyunk-e arra, hogy keressék közöttünk? Ha magunkra nézünk, aligha válaszolhatunk erre igennel. Ha azonban arra a Krisztusra tekintünk, aki által Isten egyszer s mindenkorra eldöntötte ezt a vitát, akkor csak egyet tehetünk: nagy igyekezettel és készséges szívvel kiáltunk: jövel, teremtő Szentlélek, és ragyogtasd fel közöttünk Krisztus dicsőségét!

Ezekkel a meggondolásokkal szeretnék néhány szót szólni az elmúlt közgyűlésünk óta eltelt időszakról és néhány fontos feladatról.  Elkerülhetetlen, hogy legelőbb  az országgyűlési választásokról szóljak néhány szót. Márai Sándor szép versét idézhetjük, ha legalábbis részben meg akarjuk érteni, mi történt a két áprilisi választási napon.  Márai Sándor az 1956-os forradalomra emlékező híres versében így summázza 1956 egyik meghatározó indulatát:

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” (Mennyből az angyal)

 

 

Elég volt!  Igen, az országgyűlési választások eredménye is azt mutatja, hogy Magyarország társadalmi felelősséget érző lakosai ezt mondották a szavazatukkal: elég volt! Elég volt egy olyan politikai elitből, mely 2004-ben saját nemzettársai ellen űzött cinikus propagandát, és hitegette Magyarország polgárait, hogy szemben más európai országok gyakorlatával, nekünk nem szabad kettős állampolgárságot biztosítani határon túl élő honfitársainknak. Elég volt egy olyan kormányzatból, mely eltűrte, hogy a Magyar Köztársaság elnökét feltartóztassák a határon és mondvacsinált okokkal eltanácsolják attól, hogy a magyar kisebbség ünnepén részt vegyen. Elég volt, hogy az Európai Unióban téblábol egy kormányzó párt megannyi képviselője, és semmit nem szól a szlovák nyelvtörvény ellen. Elég volt egy olyan korrupt politikai elitből, mely előbb őszödisztánt csinált a politikai felelősségvállalásból és hazugság-országgá, politikai Disneyland-dé tette Magyarországot, és elég volt leginkább abból, hogy a hazudozás csak esti mesének bizonyult volt ahhoz képest, ahogy az ország anyagi erőit szétfecsérelték, ellopták, és Nokiás dobozokban hordták ki offsorisztánba. Elég volt abból, hogy nem lehetett a nemzeti ünnepeket békésen megünnepelni, s mindmáig szédülten tántorgunk a magyar forradalom 50. évfordulóján történt  rendőr-attakok és attrocitások nyomán. Elég volt, hogy a parlament egyik képviselője gúnyolódhatott a rendőrök által súlyosan bántalmazott képviselőtársán. De nem elég mégsem csak annyit mondani, hogy elég volt. A választások eredménye ezt is jól mutatja. Mert jelentkeztek most is olyan erők, akik ugyan nem bírnak épkézláb politikai üzenettel, de az indulatok lobogó tüzét képesek hamis ideológiákkal, tarthatatlan elképzelésekkel, uszításokkal, gyűlölködéssel még magasabbra szítani.  Örülünk, hogy elmondhatjuk: nem lehet más a politika, mint aminek lennie kell, és nem lehet jobbik úgy az ország, hogy a történelem szemétdombjára hajított maskarákba akarnak gyűlölet-lovagokat öltöztetni. Mutassa csak ki-ki a maga arcát. De úgy lehet más és jobb, hogy felismerjük, hogy a mai magyar politikai elit elkorhadt és alkalmatlanná vált négy sarkalatos követelmény betöltésére, és ezért megújításra, váltásra szorul. Ezek a princípiumok a következők: olyan rettenetes időkben, mint a mai, amikor elhúzódó gazdasági válság nyögeti az egész világot, eleget kell tenni az önfeláldozás, a bizalom, a patriotizmus és a tiszta eszmények követelményének. Az a politikai elit, amelyik folyamatosan csak lemondást és áldozatot kíván anélkül, hogy maga akár csak kis ujjával is megérintené ezeket a terheket, méltó Jézus jaj-szavára, aki nem ok nélkül ítélte meg korának vezetőit, kik még az özvegyek és árvák nyakába is elhordozhatatlan terheket akasztottak, anélkül azonban, hogy maguk bármit vállaltak volna azokból. Lehetetlenség továbbá egy országot bizalom nélkül vezetni. Amikor néhány éve  sorban kiderült, hogy a világ pénzügyeit intéző bankok  hazugságokra, hamis várományokra építgették nyereség-piramisaikat, igen sokan beszéltek arról, hogy még a legegyszerűbb üzletet sem lehet bizalom nélkül megkötni. Ez többszörösen igaz a törvényhozásra és a politikai, kulturális és nemzeti közösségek vezetésére. Az a politikai és szellemi elit, mely megtapsolta a hazudozást, tehát nem arra következtetett, hogy az tarthatatlan, hanem ellenkezőleg, hogy az milyen dicséretes, egyszer s mindenkorra eljátszotta azt a bizalmi alapot, amelyre hivatkozva igényelhetné, hogy vezesse a népet. Harmadjára, jó értelemben vett patriotizmus nélkül sem lehetséges egy országot vezetni. Bár sokszor és sokan jövendölgettek már arról, hogy hamarost olyan világrend érkezik el, amelyben feloldódnak a nemzetek közötti különbségek, és majd valamiféle új mitológia mentén fogunk múltunkról, jelenünkről és jövőnkről tájékozódni, a mai világ éppen ellenkező képet mutat,  a legrövidebben talán így mondható: elemi közösségeink egészsége nélkül elvész az egyedi emberi élet is. Család és nemzet nélkül legfeljebb csak lézengő utasok lehetünk  a multikulturális tranzitokban. És nekünk hozzá kell tennünk mindehhez a negyediket is, hogy isteni vezetés nélkül nem lehetséges az emberi közösségek vezetése. Anélkül, hogy egy politikai elit figyelembe venné és tisztelné, hogy mi az, ami jó, igaz, szép és maradandó, nem találhat eligazító pontot a világ zűrzavarában. Volt egyszer Magyarországnak egy miniszterelnöke ebből a korhadó politikai elitből, aki azzal gúnyolódott, hogy Mária levette kezét az országról. Ezzel egyrészt  ütni kívánt a római katolikusokon (de miért is?), másrészt azt akarta kinyilatkoztatni, hogy nincs isteni vezetés, nincsenek transzcendens szempontok. Ám ezzel az anarchia rettenetes bugyrait nyitotta meg. Csak Isten nagy kegyelme, hogy nem zuhant bele országunk ebbe az iszonyatba. Igen, mi, reformátusok persze nem azt mondjuk, hogy Mária országa volnánk, de azt mondjuk, hogy isteni vezetés és gondviselés nélkül nincs ország. Mondom hát és buzdítok is mindenkit Ámos próféta szavával, akin keresztül így szól az Úr: „Keressetek engem és élni fogtok!”

Reméljük, hogy az országgyűlési választások után hamarosan munkába álló új kormányzat képes lesz arra, amire a jó politika emberileg szólva képes lehet, hogy ugyanis átvezet bennünket  a csüggedés és az önáltatás szirtjei között. Mert hogy az ország nehéz helyzetben van, és ez csüggedésre adhat okot – ezt tudjuk. Ha a morális állapotokra tekintünk, akkor szinte már-már kényszerítve érezzük magunkat, hogy lecsüggesszük kezeinket. Ugyanakkor jelentkezik a másik veszedelem is, hogy most a helyzet változván, az önáltatás szirtfokain szenvedjünk hajótörést. Mert máris múlóban van a méltatlanság-érzetünk, de ez még kevés ahhoz, hogy megálljunk. Bár az új kormányzat nem kéri magának az ilyenkor szokásos 100 napot, vagyis nem kér türelmi időt, mégis hadd kérjem egyházi közösségeinket arra, hogy  mi hagyjunk időt. Talán nem elsősorban a kormánynak, hanem önmagunknak. Hiszen meg kell vallanunk, túl sok mindenbe belekeveredtünk az elmúlt nyolc évben, túl sokat engedtünk az erkölcstelenség nyomásának, túl sok mindent beengedtünk magunk közé. Még az sem vigasztal, amit nemrégiben egy régi falumbeli barátom mondott. Annakidején szakmát tanult, aztán a rendszerváltás után élte ő is a vállalkozók sorsát, megjárta a külföldet, céget alapított és szüntetett meg, ha nem nagy tétellel is, de ő is láncszem lett a körbetartozások őrült világában, továbbá magas szinten űzi az adóelkerülést, a többiről pedig nem számolt be nekem, mert nem tekint gyóntatójának. Amikor tehát nemrégiben találkoztunk, meghánytuk-vetettük az ország sorát, és hol csüggesztettük a fejünket, hol meg legyintgettünk. S mikor én is kezdtem volna mondani a magamét, hogy az egyházban is mennyi baj van, mennyi visszásság, hogy milyen sokan kitanulták nálunk is a kaméleon-létet, felemelte a kezét, és belém fojtotta a szót, mondván: püspök uram, hallgass csak, ti ehhez képest egész jó csapat vagytok!  Vehetjük ezt vigasztalásnak is, bár igencsak olcsó vigasztalás. Hiszen nekünk nem ehhez-ahhoz képest kell egy kicsit jobbnak lennünk, minekünk Isten szent életrendje szerint kell élnünk. Ezért hát adjunk időt magunknak a jézusi ige fényében: orvos, gyógyítsd magadat! (Lk 4:23) Továbbá azért se legyünk türelmetlenek, mert az előző nyolc év kormányzati egyházpolitikája  folyamatosan rivális helyzetekbe kényszerített minket. Ez leginkább az anyagiak terén mutatkozott meg, de nem ott ártotta a legtöbbet. Mindig azt hallottuk, hogy mi többet akarunk, mint ami jár, többet akarunk, mint  amit mások kapnak. De kik azok a mások? És mi az a járandóság?  A mögöttünk levő nyolc év hamiskodásának kitisztázásához idő kell. Ennél mélyebb, hogy az elmúlt nyolc év  kormányzása szellemi és morális téren is gyanús riválisnak mutatott fel minket. Mintha az egyházak jogfosztó, jogtipró, obskúrus népek lennének,    akikkel csínján kell bánni, mert veszélyeztetik a modern demokráciák alapelveit.  Valóban így volna?  Ezt legjobban majd az új törvényhozási kezdeményezések fogják megmutatni. S továbbá türelmesnek kell lennünk, mert a politika nem tud mindent megoldani. Az a szellemi miliő, amelybe a nyugati civilizáció jutott, egyáltalán nem kedvező a keresztyénség számára. Itt-ott már-már keresztyén-ellenesség mutatkozik, részben a fehér köpenyes ateizmus felől, részben az új pogányság új rajai felől. Fehér köpenyes ateizmuson az okosok ateizmusát értem, kiknek egyike ritka őszinte pillanatában így nyilatkozott: „nemcsak arról van szó, hogy nem hiszek Istenben. Arról van szó, hogy remélem, hogy nincs Isten. Nem akarom, hogy legyen Isten...” (Thomas Nagel).[1] Az új pogányságból pedig bőséggel sarjad minálunk is: táltosok, igricek, sámánok, vajákosok zengedeznek hazánkban mindenfelé, és nem átallják a keresztyénséget is minden rossz okozójának megtenni. Ha ellenük szólni merünk, vagy tévtanításaik ellen óvást teszünk, máris megkapjuk, hogy mi is a cionista világ-összeesküvés cinkosai vagyunk. Ez történt legutóbb a katolikus püspöki konferencia állásfoglalása kapcsán is. Ezek a tisztázások szellemi természetűek, ezekben nem kérhetjük és nem is várhatjuk az új politikai vezetés eszközeit. Azt azonban kívánhatjuk és kívánjuk is, igaz és tiszta szívvel, hogy újuljon meg a magyarság politikai elitje, mert a legborzasztóbb, ami már régóta zajlik országunkban, hogy elsikkadt a politika tisztessége. Hogy lehet úgy jövőt tervezni, képviselőket a parlamentbe küldeni, felelős posztokra embereket állítani, hogy közben az egészet komolytalannak tekintjük? Terjesszük ki magunkra is Márai szép sorát: elég volt! Elég volt abból, hogy mi sem vesszük komolyan azt, amiről oly komolyan zengedezünk. Isten adjon bölcsességet az új magyar törvényhozásnak, s köztük azoknak a református egyháztagoknak, presbitereknek, lelkészeknek, akik mandátumot kaptak a következő négy évre.

*

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Tavaszi közgyűlésünket a megszokott módon tartjuk, tehát a mai napon döntő mód az egyházkerületi intézmények elmúlt esztendejét tekintjük át. A jelentéseket és a határozati tervezeteket idejében kiküldtük, így ezekhez megelőlegzetten nem kívánok különösebb megjegyzéseket fűzni. Van időnk és módunk mindegyiket megvitatni. Néhány általános megjegyzést azonban szükséges tenni, de ezek – mély meggyőződésem – messze túlmutatnak kerületünk életén.

Legelőször hadd szóljak régi és folytonosan újuló problémánkról, ez pedig a vizitációk ügye. Az elmúlt időszakban mind az esperes-gondnoki értekezleteken, mind az esperesekkel tartott bő egy napos konzultáción újra meg újra felvetődött, hogy a jelenleg alkalmazott vizitációs rend nem alkalmas gyülekezeteink életének megvizsgálására, a folyamatok feltárására. Amikor híre ment, hogy új típusú kérdőívet szeretnénk alkotni, azonnal megjelent a régi kísértés. A különböző szakbizottságok azonnal úgy érezték, eljött az ő idejük. Néhány beérkezett javaslat alapján máris attól tartok, hogy ha ezen a nyomon haladunk tovább, még az eddiginél is kevesebb hozadéka lesz a vizitációknak. Elmondom tehát még egyszer: nem szaporítani szeretnénk a kérdések sorát, hanem hatékonyabb kérdéseket szeretnénk találni, s ha ez sikerül, azzal együtt a vizitálás rendjét is egyszerűsítjük, és akkor talán a következő időszakban reálisabb képünk lesz gyülekezeteinkről. Egyetlen példát hadd hozzak, éspedig azért, mert ez gyakran annyira általánosnak tűnik, hogy nem is törődünk vele, vagy átadjuk a szociológusoknak, noha igen sok mindent megláthatunk benne. Már kezünkben van az elmúlt esztendő egyház-statisztikai adatsora. Miután kerületünkben évek óta táblázatokban összesítjük ezeket, jól láthatók a tendenciák. Úgy is mondhatnám: a népmozgalmi adatok terén bekövetkezett az, amit a szociológusok évtizede már, hogy megjövendöltek. Miközben tehát a keresztelések száma lényegében nem változott, tíz esztendeje  már ötezer körül forog, aközben a temetések száma léptékekben csökkent. Vagyis úgymond elfogyott a népegyházi tartalék. Ha ezt egybevetjük a konfirmálások számával, illetve a választói névjegyzékekbe felvettek számával, akkor azt mondhatjuk, hogy egyházkerületünk éppen stagnál. A fogyás voltaképpen megállt, de nem látszanak a növekedés olyannyira remélt jelei. Ebből következtethetünk arra is, hogy egyházkerületünk missziói tevékenysége nem volt képes teljes mértékben követni  a társadalmi migrációt, és lassú szórványosodás kezdődött meg a nagyvárosokban is. Az egyház-statisztikai mutatók fényében   elmondhatjuk, hogy a nagy tömbökben együtt lakó népességet kell immár a legnagyobb szórvány-területnek tekintenünk. Talán éppen Budapestet. Sok oka van ennek az elmaradásunknak. Részben az, hogy hűséggel őrizzük a meglévőt és nem mondunk le a legkisebb prédikálószékről sem, amit jelzünk azzal is, hogy az egyházkerületünk címtárában ezeket a helyeket is feltüntetjük – és ez jó. Ehhez társult viszont a másik ok, hogy ugyanis kevés erőt fordítunk a nagyvárosokba vagy környékükre telepedő  lakosság missziójára. Nem is nagyon tudjuk ennek a módját, legfeljebb csak azt, hogy a hagyományos parókiális rend  évtizedes vagy akár évszázados elmaradásban van ehhez képest. Újabban válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy nemcsak erőink szórtak, hanem a kommunikációnk is, mert ha református szó alatt érkezik hozzánk üzenet vagy hír, vagy keresünk ilyet, bizony igen egyenetlen a tartalom és a színvonal. Ebből nem nehéz arra következtetni, hogy szellemi erőink is szórványosodnak. Másrészt örömmel számolok be arról, hogy kerületünk gyülekezeteiben nem csappant meg az adakozó kedv, és a dunamelléki gyülekezetek országos szinten is az átlagot meghaladó módon hordozzák a közterheket. Legyen ezért dicsőség Istennek! S vegyük olyan jelzésnek, mely állhatatosságra és buzgóságra int bennünket. Ehhez kapcsolódik részben az új építési alap megalkotása és bevezetése, amit a Budapest-Északi Egyházmegyétől vettünk át, és terjesztettünk ki valamennyi egyházmegyénkre. Ezen a módon az egyházmegyei gyülekezeti közösségei jó képet kaphatnak a kebelbeli gyülekezeteik építési terveiről és szükségeiről, s miután közös konzultáción döntenek az alap felosztásáról, mélyülhet egymás iránti szolidaritásuk. Így tapasztaltam ezt magam is a saját egyházmegyém legutóbbi lelkészértekezletén. Miután esperes-gondnoki értekezletünk eltökélt abban, hogy  az úgynevezett kiemelt építési alapot nevéhez méltóan működteti, vagyis valóban csak néhány kiemelkedően fontos ügyre fordít pénzt, a megyék építési alapja a későbbiekben növekedhet is. Sok gyülekezetünk igyekezett pályázatokon is támogatáshoz jutni, ezekről korábban már szóltam, s most csak annyit jelzek, hogy feltehetően néhány hónapot várnunk kell, míg az új kormány vagy a korrektebb közigazgatás segít kitisztázni az olykor igen zűrzavaros jogi helyzetet.

A mai napon is énektanulással kezdtük közgyűlésünket, s örömmel számolok be arról, hogy lassan jó gyümölcse lesz eltökéltségünknek, hogy az évtizedek óta vajúdó énekeskönyvi reform végbemenjen. Ma a második énekfüzetből tanultunk, s őszre megjelenik a harmadik is. Az első olyan sikeres volt, hogy újra kellett nyomtatni, és kerületünkön kívül is van iránta érdeklődés. Igen remélem, hogy kezdeményezésünk, illetve az ezt követő zsinati döntés, hogy valóban készüljön el egy korszerű énekeskönyv, nem jut arra a sorsra, mint megannyi kísérlet az elmúlt évtizedekben. Mert korábban az történt, hogy vagy a bizottságok vitatkozták szét a lehetőséget és szakadtak pártokra, vagy valami jeles esemény okán összecsaptak egy-egy kiadványt, vagy éppen egyházunk közösségei ignorálták a kezdeményezéseket. Talán azzal, hogy éppen a gyülekezetekben kezdjük énektanulással, a gyülekezeti ének megelevenítésével, meg tudjuk fordítani a menetet, és nem fölülről kényszerítünk rá valamit az egyházközségekre, hanem az ő jó szívükből és szép énekeikből áll majd össze a bővített énekeskönyv.

Egyetemes egyházunk ügyéről is kell néhány szót szólnom. Május 22-e zsinatunk határozmánya fényében az egység ünnepnapja lehet. Ez igen jó, hiszen végre kilépünk abból a rossz hagyományunkból, hogy mindig csak gyásznapon tudtunk ünnepelni. E tekintetben ez december 5-e volt. Amit természetesen május 22-e kedvéért sem feledhetünk el.  Természetes az is, hogy az ünnep mellett számos tennivalónk van, de örüljünk, hogy ez már nem gyászmunka. Jól látható, hogy a Generális Konvent munkája egyre szélesedik, de ezzel együtt szükségszerűen lassul is. Több a feladat, mert több a lehetőség. A közös jogrend, a közös képviselet, a közös liturgia igen izgalmas és nehéz kérdéseket is felvet. Arra buzdítom kerületünk képviselőit, jó szívvel vegyünk mindegyikben részt. Így menjünk majd el a soron következő Generális Konventre is, Komáromba május végén. Hogy mennyi a teendő és az orvosolnivaló, arra csak egyetlenegy példát hadd hozzak fel. Kerületünk néhány éve kemény határozatot hozott az egyik horvátországi református egyháztesttel kapcsolatban, akik – mint ez mára nyilvánvaló lett –, anyagi előny érdekében missziónak álcázott zugegyházat jegyeztettek be Magyarországon. Az igazi gond persze nem ez volt, hiszen az ügylet kudarcot vallott és nincs vele dolgunk tovább. Az igazi gond az, hogy az igen kis létszámú, szinte maradéknak tekinthető horvátországi magyar reformátusság igen mély megosztottságban él a szerb-horvát háború óta. Szeretnénk segíteni, hogy újra egységre jussanak, és közöttünk lehessenek. Kerületünk határozatát egyelőre nem javaslom visszavonni, de kérem, fogadja mindenki jó szívvel, hogy Peterdi Dániel főjegyző úr jószolgálatot végez és közvetít az egyesülni szándékozó felek között. Legyünk bölcsek, segítsünk, de ne felelőtlenül. A Generális Konvent egyházegyesítő munkájának az is jó hozadéka lehet, hogy az ökumenében nagyobb súllyal jelenhetünk meg, így például nyáron, az USA-ban, ahol a két eddig elkülönülten tevékenykedő Református Világszövetség fog egyesülni.

Nemcsak a Trianon óta hordozott megosztottság súlyos teher egyházunkon, hanem a kommunista diktatúra feltárásának kérdése is. A napokban jelenik meg a Théma Egyesület újabb füzete, melyben közlik Kósa László kutatásainak beszámolóját, illetve a 2008 őszén tartott Théma-konferencia kapcsán kirobbant vita néhány dokumentumát. Közben Zsinatunk is határozatot hozott a múlt feltárásról, ám megítélésem szerint eddig igen tétova lépések történtek ebben az ügyben. A legutóbbi, novemberi zsinaton gyakorlatilag ugyanazt a vitát folytattuk le, mint az azt megelőző májusi zsinaton. Nincs a kezünkben látható szempont-rendszer, nem tudjuk, kik lesznek a múltfeltáró bizottság tagjai, nem tudjuk, hogy milyen rendben fognak dolgozni. Egy dolog folytonosan kommunikálni, hogy készek vagyunk a múlt feltárására, más dolog a kellemetlen és keserves munkát elkezdeni. Szíves szóval invitálok mindenkit ara kétnapos konferenciára, amely holnap kezdődik, s amit a „Fehér Hollók” nevezetű történésztársaság rendez. Ezen a kommunista diktatúra alatti egyházüldözésről lesz szó. Ennek az egyházüldözésnek csak egy szelete volt az, amit ügynök-ügynek nevezünk. Éppen ezért múltfeltárásról kell beszélnönk és az elkerülhetetlen. Szándékosan nem átvilágításról beszélek, mert ez politikai kategória. Nem is tényfeltárásról szólok, mert ez szakmai-történészi kategória. Múltfeltárásról kell szólnunk, melyhez hozzátartozik a hozzáférhető tények bemutatása is. Miért kell látnunk múltunkat? Különösen a pártállami idők történetét? Erre talán egy másik nézőpont felől kapjuk meg az igazi feleletet. Hadd állítsam példaként mindenki elé Papp Vilmos nyugalmazott lelkipásztorunk fáradhatatlan munkáját, aki immár a negyedik kötetét jelenteti meg a „gályarab prédikátorok” sorozatának. Azoknak az életét mutatja be röviden, akik a diktatúrák terheit hordozták a 20. században. Azért fontos ez, mert  fennáll az a veszély, hogy abbéli nagy igyekezetünkben, hogy elkerüljük valamiképp mégis a múltfeltárást, s ne kelljen tudnunk azokról, akik ügynöki tevékenységet végeztek, belecsúszhatunk abba a hibába, hogy elfeledjük azokat is, akik teljes körű tiszteletünkre méltók. Nem hinném, hogy bárki közülünk szíve szerint hinne abban, amit az Internacionálé zengedezett: a múltat végképp eltörölni. Továbbá  azért is elkerülhetetlen a múltfeltárás, mert ebben nemcsak egyes sorsok jelennek meg előttünk, hanem mert  a XX. század története fájdalmasan jelzi: egyházunk nem tudott mindig jó választ adni a politikai hatalomhoz való viszonyára. Márpedig le kell vonnunk néhány fájdalmas konklúziót is, és meg kell találnunk néhány olyan vonatkozást is, mely felszabadíthat bennünket. Bár személy szerint nem értek egyet azzal, hogy a Barmeni Hitvalló Nyilatkozatot, melynek tavaly ünnepeltük 75. évfordulóját, felvegyük református egyházunk hitvallásai közé, azzal azonban teljes körűen egyetértek, hogy a Barmeni Nyilatkozat, illetve az 1948 és ’89 között történtek fényében volna mit meggondolnunk és változtatnunk a politikai hatalomhoz való viszonyunk terén.

Végezetül hadd szóljak arról, aminek még nincs vége, ez pedig a Kálvin-évek. Hálás szívvel köszönjük a Budapest Történeti Múzeumnak, hogy igazán nagyszerű és méltó kiállítással örvendeztetett meg bennünket az elmúlt tél során.  A Kálvin Hagyománya Dunamelléken c. kiállítás  nagy siker volt, és több is, mint múzeumi tárló, hiszen kulturális események is kapcsolódtak hozzá. Reméljük, minden gyülekezetünk megkapta már az erről készült gyönyörű katalógust. Azt kérem tisztelettel, hogy a kerületünkben működő közoktatási intézmények képviselői is vigyenek majd magukkal egy-egy példányt az általuk fenntartott intézmény könyvtárába. Köszönöm gyülekezeteinknek is, hogy készségesen biztosították az anyagot ehhez a kiállításhoz. A sikert mi sem jelzi jobban, mint hogy eddig csak a Népszabadság kritikusa fanyalgott a kiállításon, de mi ezt így dicséretnek vesszük.

Reméljük, hogy az egyházkerületi székház udvarán álló Kálvin-szobor előbb-utóbb visszakerül méltó helyére, vagyis hogy lesz újra Kálvin-tér, amit, bízvást mondhatjuk, talán most már nem Nokiás dobozokból akarnak felépíteni. S reméljük ez úton  is, hogy a szobor újbóli helyre kerülését megéri alkotója is, Búza Barna szobrászművész, aki éppen most tavaszon ünnepli 100. életévét.  E helyről is szeretettel köszöntjük őt.

Itt még szólnom kell egy apró kellemetlenségről is. Zsinatunk néhány évvel ezelőtt  felállította a Kálvin-évek szervező bizottságát, mely bizottság – javaslatomra  és sürgetésemre – tervbe vette Kálvin műveinek magyar nyelven való megjelentetését. Elsőül Kálvin bibliai kommentárjai jelennének meg. A sorozat terjesztése kapcsán az egyházmegyék espereseire hárult volna az a feladat, hogy egyházközségi előfizetőket gyűjtve bizományosként és könyvterjesztőként járjanak el. Ezt a dunamelléki esperesi kollégium elutasította. Ez okán a legutóbbi országos esperes-gondnoki értekezleten zsinatunk elnöke megfricskázta a dunamelléki espereseket, mondván, hogy bojkottálnak egy jó ügyet. Tudvalevő azonban, hogy a maradék három egyházkerület valamennyi esperese mindösszesen 32 előfizetőt tudott jelezni a zsinat számára. Nos, ha a dunamellékiek bojkottáltak, akkor a többiek szabotáltak. E helyről is buzdítjuk zsinatunk elnökét, hogy ha szükségét érzi ilyen megjegyzéseknek, ne csak Dunamellékkel szemben legyen bátor. Kár volt a zsinati fricskáért, mert Kálvin kommentárjainak magyarra fordítása és megjelentetése hatalmas szellemi vállalkozás. Érdemes lenne ehhez méltó szervező erőt is rendelni, például egyházunk hivatalos könyvkiadóját és terjesztőjét, és nem azokat terhelni ezzel, akik némiképp más hivatásban állnak.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Néhány esztendeje egy konfirmációs vizsgára készülve a gyerekekkel az anyagot ismételgettük. Amikor az ünnepkörhöz érkeztünk, az egyikük így sorolta az ünnepeket: advent, karácsony, virágvasárnap, nagypéntek, húsvét, áldozócsütörtök, advent. Jót kacagtunk, és kijavítottuk. Áldozócsütörtök után pünkösd jön. De ha meggondolom, ez a fiúcska nem is tévedett olyan nagyot. Hiszen mennybemenetelekor maga Jézus  parancsolta a tanítványoknak, hogy Jeruzsálemben várják be az Atya ígéretét, a Szentlélek ajándékát. Isten Lelkének is van adventje. Pünkösdre készülünk, és készüljünk is úgy, ugyanazzal a lélekkel, ahogy karácsonykor énekeljük: veni, veni Immanuel. Most immár énekeljük és imádkozzuk: veni, Creator Spiritus Sanctus!

 

[1] idézi: John Byl, Világnézetek háborúja, Sárospataki Füzetek, 2010.1. 22.l.