Halál-okok

Elmondta Szabó István püspök a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság műsorának Lélektől lélekig rovatában 2021. május 30-án.

Valljuk meg, a koronavírus-járvány idején kevés erőnk volt megemlékezni halottjainkról. Annak ellenére vagy éppen azért mondom ezt, hogy soha ennyit nem figyeltünk a halálra. Hányan haltak meg? – az elmúlt másfél évben szinte mindennap feltettük ezt a kérdést, listák és táblázatok felett töprengtünk és sóhajtoztunk. De ez a kérdés csupán arra irányult, hogy hányan haltak meg a vírus-fertőzés következtében. Mások haláláról, más halál-okokról nem nagyon szóltunk. Nem is nagyon szoktunk. Mondjuk másfél éve egyáltalán nem foglalkoztatott bennünket, hogy naponta hányan haltak meg Magyarországon vagy a világban. A mostani gondos statisztikák csak azt tüntetik fel, hogy a fertőzöttek közül hányan és milyen arányban haltak meg a súlyos betegek.

Mondhatni, van ebben valami megszokottság. Egy katasztrófa esetén nem szokták elemezni, hogy a tragikusan elhunytak száma hogyan aránylik az összes aznap elhunytéhoz. Háborúk esetén sem veszik egybe és nem is vetik egybe a csata áldozatait az összes aznapi elhalálozottal. Járvány, baleset, háború, természeti csapás, katasztrófa, bűncselekmény – ez mind-mind, úgymond, rendkívüli helyzet. És mindegyik arra figyelmeztet, hogy az ember kiszolgáltatott, vagy éppen felelőtlen, megint máskor végzetesen romlott és gonosz, ezért mind a magunk élete, mind a másik emberé folyton ezer veszedelem közt forog. A halálozások sajátos kiemelésének pedig az célja, hogy mintegy drámai emlékeztetőként mozgósítson bennünket: ne törődjünk bele a súlyos vagy rettenetes vagy fenyegető helyzetekbe. Járvány idején legyünk fegyelmezettek, hogy csökkentsük a veszélyt; természeti csapáskor, ha lehet, hárítsuk el a bajt; háborúban, ha kell, kössük békét; és általában ne kockáztassunk bolond mód sehol semmit. Ekként juthat szóhoz egyszerre az emlékezet, a megértés és akarat.

Meglehet, járvány idején igazságtalan volt szinte teljesen elfeledni, hogy sokan nem a fertőzés miatt haltak meg, sőt, a halálokok közt sem ez volt az első. De most, a járvány harmadik hulláma végén, amikor enyhül a szorítás, talán meg is fordíthatjuk ezt a szemléletet. Mondjuk ki, voltaképpen nincs megszokott helyzet, és minden halált a rendkívüliség alá kell rekesztenünk, hiszen, ahogy az apostol mondja: a halál az utolsó ellenség (1Korinthus 16,26). Kérdezzük csak, van-e rendes halál? Megszokható-e az életünk végessége? Beletörődhetünk-e mulandóságunkba?

Az előbb említettem, hogy a szűkre fogott tudósítások az emlékezetünket, az értelmünket és az akaratunkat mozgósítják. Az emlékezet a tudás alapja, a megértésből lényeglátás lesz, az akarat pedig cselekvésre késztet. A régiek szerint ennek a háromnak az együtt-hatására születik meg a bölcsesség. A bölcsesség tehát az, ha az ember megemlékezik Istenről, megérti Teremtőjét, és szereti őt! – mondja Szent Ágoston. Így tehát a teremtő, a halált legyőző és újrateremtő Istenről szólunk, a Szentháromság Istenről, aki Atya, Fiú, Szentlélek. Nem Istent kell kitörölni az emlékezetből, hanem az isten-felejtés kényszerét. Nem a semmivel ámító ostobaságot kell magasztalni, hanem az élet értelmének mély belátását. Az akaratot pedig szeretetre kell fordítani, mert abban van az élet forrása. Nem Istent kell legyőzni, hanem a halált. Ezért ha teljes adatsort tesznek is közzé az elhunytakról, az a lista sosem fog stimmelni, valaki hiányzik róla. Krisztus, aki legyőzte a halált. És nála van az Élet Könyve.