Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik.
Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppen úgy, mint a többiek.
De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt - kegyelemből van üdvösségetek! - és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért, hogy megmutassa az eljövendő korszakokban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban.
Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.
Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.

Ef 2,1-10

A mostani szakasz tulajdonképpen azért érdekes, Luther mondta, hogy a teológiai grammatika az nyelvtan, a nyelvtani részével kezdjük, mert érzi az ember még magyarul is, hogy egy nagyon érdekes hömpölygő szöveg, görögben jobban lehet látni, hogy elkezd mondatokat, és igazán nem fejezi be, hanem rögtön lép tovább, és jön a következő gondolat. Azt szokták mondani erre, hogy a pacsirtának az énekét nem érdemes zenészeknek elemezni, mert biztos  nem lesz olyan tökéletes, mint egy Bethowen meg Mozart meg Bach mű, de mégiscsak a pacsirta énekére szeretnek az emberek odafigyelni, ha megszólal, és ettől még elmondja a maga dicsőítését, hogy ha  technikailag nem is tökéletes a lekottázható része. Valahogy így van ez a páli felismerés, amelynek a végén majd egy érdekes paradoxonnal is találkozunk. Most az elején először, ami itt a pogány keresztyéneket jelenti, ami az pedig a zsidó keresztyénséget, amelyből Pál is vétetett. Tehát nem hitben és hiten kívül járók között húzza meg a választóvonalat, hanem belefoglalja a bűnös állapotba mind a pogányokat, mind a zsidókat, és természetesen a kegyelmi állapotról is beszél. Azt mondja, hogy Krisztus maga is megelevenedett a feltámadásban, bennünket is meg kellett eleveníteni a bűneinkből, abból a halálból, amelyben egykor jártunk. Az ókori világ azért beszél levegő fejedelméről, meg lélekről, mert úgy gondolkodott, hogy mindenben lélek van, és mindennek még a tárgyi világnak is meg lehet a lelkét határozni. Ilyen egyszerű dolgokra tessék gondolni, hogy nem mindegy, hogy egy szerszám kézre áll, vagy nem áll. Ha nem áll kézre, akkor rossz lélek van benne, ha kézre áll, akkor jó lélek van benne. Az a lélek, amellyel lehet valamit együtt dolgozni. Az ókor tehát mindent ilyen szempontból is vizsgált, hogy milyen lelkiségű a háttere egy-egy dolognak, különösen egy embernek. Azt mondja az eredeti szöveg, hogy a bűneset kapcsán mind a pogányok, mind a zsidók gyakorlatilag a testté lett nyomorúságait hordozták, és annak a léleknek engedtek, amelyik elcsábította az ősszülőket is az Istentől. Két érdekes szót használ itt a bűnre, mind  kettő beszédes. Az egyik a céltévesztettségnek a szava. Amikor a nyílvesszőt valaki kilövi, és nem oda érkezik, ahova szánja, a céltábla közepébe, hanem elsuhan a céltábla mellett. Ma már szerintem ezt jól érti sok mindenki, aki nem különösebben képzett, az is. Mert a céltévesztettség szót használjuk is. Amikor Pál apostolt idézem: azt cselekszem, amit nem akarok. Tehát valami nem úgy sikerül. Az ember az önvizsgálatában tudja, hogy vannak hihetetlen rosszul hangzó, vagy a másikban rosszul megülő mondatok, amivel meg tudjuk a másikat sérteni, családon belül, házastársi viszonyban, barátságban, egy munkahelyi kapcsolatban, és az ember, mikor már kimondta a szót, és már röpül a maga útján, akkor már meggondolná, hogy mégiscsak célba érjen és ne sértsen az a szó, de valami olyat végez el, amit nem akartam igazán, mégis rosszul sül el. Pál nagyon jól érti és jól is használja ezt a szót abban az értelemben, hogy a bűn az egy egyetemes tragédia, amikor az ember nem tud úrrá lenni a szavain, a cselekedetein, a gondolatain és nem oda jutnak, ahova szántuk őket. A másik szó is érdekes, az pedig arról szól, hogy elcsúszás. Megyek az úton, ráálltam egy útra, szeretnék célba érni, és mégse tudok végigmenni rajta, mert megbotlom, elcsúszom, elesem, és máris a folyamatos menetelésem kétségek között folytatható. Mind a két szó a kép világában jól érzékelteti, hogy mi is van az ember mélyében, és amikor szoktunk tiltakozni, hogy senki sem gyilkos vagy rabló az emberek többségében, nem is erről beszél a Szentírás, hanem arról, hogy van egy tragikus árnyékoldala minden ember életének, hogy nem tud uralkodni a bűnein, és azt meg nem szeretjük, hogy minden szavunkért bocsánatot kérjünk. Van egy tragikus része, amit csak belül érez az ember, meg hordozza magában. Az is beszédes ebben a szövegben, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot Krisztusra nézve, nem a tragikus részét emeli ki az emberi életnek, az csak a kezdő pont, a test világa, és azt mondja feltámasztattunk ebből a  világból Krisztussal és megmentettünk, megeleveníttettünk, mégpedig  kegyelemből, és ez kétszer is elhangzik: kegyelemből tartattatok meg hit által.  A dolog annyiban is érdekes, hogy arról is beszél, hogy miért adta ezt a kegyelmet Isten Krisztusban, és miért olyan fontos. Azt mondja: Isten gazdag lévén, irgalmasságában az Ő nagy szerelméből, mellyel minket szeretette, itt se fejezi be ezt a mondatot, végezte el, hogy ez megtörténjen. Ez meg azért gondolkodtat el, mert amire nem szoktunk direkt módon gondolni, hogy ez a céltévesztés vagy elcsúszás nem is Isten fenségét sérti, hanem azt a szeretetet, amelynek tökéletes volta Őbenne van. És tessék megfigyelni, hogy valahol mindig a szeretet csorbul, amikor az ember a bűn-kérdéssel szembesül, akár magában, akár másokban. Mert a szeretet esélyt ad a másiknak, az kifele munkál, hogy  a másiknak lehetősége legyen tisztességes módon élni vagy szolgálni, és akkor kiderül, hogy ettől elhajlik, célt téveszt, vagy elcsúszik, és valahol az ember azért sebezi meg a másikat, mert megtörik az egymás iránti és az Isten iránti szeretet is. És milyen gyönyörű a páli gondolat, hogy úgy vezeti fel a kegyelemről szóló következő mondatokat: de Isten az Ő nagy gazdagságában szeretetéből valamit döntött. Nem tudok jobb példát mondani rá, mint amikor az ember gyereke rossz fát tesz a tűzre, és igazán néha még haragudni se tudok rá, mert én is voltam fiatal, csináltam meggondolatlanságot, és a gyerekem. A börtönviseltek szülei szokták elmondani, hogy mit csináljak, hát ettől még a gyerekem, szeretnem kell, és lehet is szeretni, ez Isten irgalmassága. Ha gyógyul, ha helyreállítódik a dolog, akkor az a szeretet, ami Isten gazdagságából jön, hegeszti a sebeket, ami a céltévesztettségben vagy az elcsúszásban szerzett. Valahol olvastam egy aranyos kis történetet, egy amerikai történet. Egy néger atyafira volt bízva valami kis hajó, és nem nagyon törődött a hajóval, nem is érdekelte az egész. Egyre koszosabb lett a hajó motorja, egyre veszélyesebb lett a használata, mert a motor meghálálja, ha törődnek vele, nemcsak az ember hálálja meg. Történt, hogy ez a fekte atyafi megtért. És a hajó utasai vették észre, hogy valami történt, mert hogy nem kerregett, kattogott a hajó menet közbe, hanem szépen járt a motor, és a megtérése után az első dolga az volt, hogy szétszedte a motort, teljesen kipucolta, és valaki lement a gépházba, és megnézte közelről is a motort, és látta, hogy teljesen rendben van a motor, és azt mondta, mi  is történt, és azt felelte az illető neki, miután rám ragyogott az Isten dicsősége, ezt vissza kell ragyogtatni. Ez a páli sorozat, amit itt ma hallunk, erről szól. S akkor a végén még egy szót, a páli paradoxonról. Mi, protestánsok arról szoktunk beszélni, hogy íme itt a páli tétel arról, hogy a kegyelem mindenféle emberi cselekedetet lenulláz. Nem cselekedetekből tartattok meg, hogy senki se kérkedjék. Majd később azt olvassuk: mert az Ő alkotása vagyunk,  teremtetvén általa Krisztus Jézusban jócselekedetekre, melyet előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk. Két nagyon fontos dolgot is mond ebben a versben Pál. Egyrészt, hogy persze nem a cselekedetek felől kell eljutni Istenhez, hanem Isten kegyelméből kell megérteni, hogy lehet jót cselekedni. A dolog úgy működik, úgy szoktam magyarázni a konfirmandusaimnak, hogy a cselekedetek által való megigazulást olyan, mint a karácsonyfa felaggatott díszei. Szép az, meg fontos is  bizonyos napokon, már nem kóstolom meg, mert a díszeket nem szívesen eszi az ember, azt is tudom, hogy nem szervesen nőtt a fenyőfából, csak ráaggattatott. Pár napig a méltóságát megadja a fának. A gyümölcsfa meg egész más. A gyümölcsfa kiküszködi, megtermi saját gyümölcseit, akkor is, ha nem mindegyik a legjobb és legszebb gyümölcs, de nyilvánvaló a gyümölcsfát szeretjük, mert tele rakjuk a kertjeinket, mert ha jó helyre van ültetve, akkor a jó gyökér, a jó talajba ültetett gyökér meghozza idejében a gyümölcsöt. Pár az első ellen tiltakozik. Ne aggassatok magatokra jó cselekedeteket, mert nem működik a dolog, hogy ezzel elnyeritek Isten jóváhagyását. Ez így megy a hétköznapokban: bejön az atyafi, életében alig járt a templomban, és amikor beszélgetni kezdek vele, akkor mondja, hogy ilyen és olyan tragédiák voltak az életében, és ne beszéljek neki az Úristenről, és különben is megfizette az egyházadót. S akkor mondom: gondolja, hogy azzal, hogy megfizette az egyházadót, el is rendezte az életét az Úristennel. Nyugodtan perelje ezeket a tragédiákat az Úristennel, majd megérteti magával, hogy miért voltak ezek a nehézségek az életében. Azon gondolkodjon el, hogy azzal, hogy másokat segít egy-két dologban, meg megfizeti az egyházadót, le van tudva a cselekedetek részéről a dolog. Milyen más a másik oldal: az özvegyasszony két fillérje, a legkisebb pénzérme volt, de az ő teljes vagyonkáját betette a perselybe. Valószínűleg olyan sokat kapott az Úristentől, hogy ez volt a gyümölcse az életének, és azt odaadta, azzal szolgált. Nincs itt ellentmondás, csak látszólagos. Mert az a gyümölcsfa se jó, amelyik nem termi meg a gyümölcsöt. Jézus keresi a fügét a fügefán, amely ráadásul olyan érdekes növény, hogy először a gyümölcse látszik, aztán a levele. Jézus pedig egy érdekes fügefát talál: sok levél, életerősnek látszik, csak gyümölcs nincs rajta. Meg is átkozza a fügefát. Ha én Krisztusban vagyok újjáteremtve, akkor az lehetetlen, hogy ne jelenjenek meg a gyümölcsei ennek a Krisztusban létnek az életemben. A másik, ami számomra nagyon fontos, ezeket a jó cselekedeteket nem is kell nagyon keresni, mert az Úristen előre elkészítette, csak bele kell lépni. Ha előttünk járt volna, hogy itt és ott ilyen-olyan áldásokat kellene szétosztogatni, nekem semmi mást nem kell tenni, mint hogy engedelmes legyek, és megtalálom azokat a helyzeteket, embereket, ahol segíteni tudok, ahol áldásul tudok lenni. Mert nem én csinálom hanem az Úristen készít alkalmakat, hogy felismerjem és végezzem el a rám bízott feladatot. Szép bizonyságtétel ez arról, hogy milyen mélységből jöttünk, mennyi félreértés ülte meg az életünket, még a hitben járó emberekét is, a forradások, sebek helyei megmaradnak. Nem is kell azt letagadni, csak annyit kell mondani: meggyógyultam, kigyógyíttattam, és új életet kaptam.
Kívánok mindenkinek ilyen gyümölcstermő hetet!